Georgij Filippovics Lanyiszov születésétől fogva Tyremsz temetőgondnoka volt. Hivatását apjától, Filip Filippovicstól örökölte, aki fiának születése pillanatában meghalt. Az ifjú Lanyiszov rendesen kitanulta a temetőgondnoki mesterséget: tudott sírt ásni, kopjafát pucolni, hantot gyomlálni, koszorút igazgatni és nem utolsó sorban nagyon jól állt neki a fekete munkaruha.
                Sokadjára is felvirradt a Nap azon a késő február hétfőn, mikor Lanyiszov rutinosan felvette éjszínű öltözékét, kezébe vette elnyűhetetlen acél ásóját és kiment gödröt ásni egy vele egykorú férfi tetemének. Beledöfte éles szerszámát az életet adó humuszba, átvágott közben néhány gilisztát, kiemelte a kupacot és eldobta. Majd újra arrébb hajított egy kis földet, és még egyszer. A monoton munka okozta félálomból a gödör mellett heverő féreg zökkentette ki. Félbe volt hasítva, zsigerei, test nedvei kifolytak és mozdulatlanul terült el a földön. Georgij Filippovics életének minden percét körül táncolta a halál, hisz a sírkertben élt, de igazából mindig elméje mélyén maradt és nem fertőzte gondolatait. Nem gondolkozott azon, hogy mi várja az elmúlás után.
Látta az élettelen, mozdulatlan állatot, lelkei szemei előtt pedig a halott férfi lebegett. Lanyiszovot félelem kerítette hatalmába. Szíve elkezdett gyorsabban verni, végtagjai remegtek, a rettegés minden porcikáját átjárta. Órákon át tépelődött, míg végül összeszedte magát és elindult válaszokat keresni a még  teljesen ki sem kristályosodott kérdéseire. Tyremsz legnagyobb tudású gondolkodójához, az alkimistához indult. Több órán át futott, ugyanis az alkimista messze lakott a temetőtől, a világvégén élt, ahonnan le lehet pottyanni a sötét, kongó semmibe. Évszázadok óta azon dolgozott, hogy megfőzze az örök élet elixírjét, amivel legyőzheti a halált.
              Az alkimista műhelye egyszerű kis vityilló volt, de rengeteg csodálatos szérum és találmány rejtőzött minden sarokban. Ott lapult a pestis ellenszere, a bénát mozgatni tudó masina, a gyilkos kígyókat elriasztó parfüm és még milliónyi hasznos vagy hasznosnak vélt kacat. Lanyiszov kopogás nélkül berontott az épületbe.
- Nagy tudású Alkimista, téged kereslek! – köszöntötte könnyezve Georgij.
- Üdvözöllek a tudás birodalmában, Georgij Filippovics.
- Kérdésem lenne hozzád!
- Kérdezz nyugodtan, előbb vagy utóbb választ fogok neked adni. Csak idő kérdése, hogy a kísérleteim a megoldáshoz vezessenek. – reagált nyugodtan a kék talárt viselő lángelme.
- Akkor mond meg nekem, hogy mi vár ránk a halál után!
Az alkimista felnevetett.
- Erre a kérdésre nem tudom a biztos választ, senki se tudja, Georgij Filippovics. De természetesen hipotézist már alkottam ez ügyben. Véleményem szerint a halál után nincs semmi. Megszűnünk létezni.
- Semmi? Mi az, hogy semmi? – kérdezte kétségbe esetten Lanyiszov.
- Egyszerűen semmi. Egyszerű, de mégis talán a legnehezebben felfogható dolog a világon. A valamit könnyen felfogjuk, legyen az bármennyire is hihetetlen. De a semmit mindenkinek nagyon nehéz elfogadni, mert félünk tőle. Félünk, hogy az élet után a semmi jön, hogy megszűnünk, nem érzünk, nem látunk, nem hallunk.
- Csak egy nagy feketeség lesz? – a temetőgondnok egyre zaklatottabb lett.
- Nem. A feketeséget látod, de a halál után nem nagy feketeség lesz, hanem semmi. Nem látsz, nem érzel, nem mozogsz, egyszerűen nem létezel többé.
- Ez nem lehet… Ezt nem akarom! Nem akarok megszűnni! – Lanyiszov reszketett könnyeitől. Ott hagyta az alkimistát és hazafutott. Futott a világ, a félelmei és a bizonytalanság elől. Hazaérve befeküdt ágyába és álomba sírta magát.
                Mikor felébredt már jobban volt. Könnyei felszáradtak, lelke lecsillapodott. Lassan neki látott szokásos reggeli kamilla teájának elkészítéséhez. A halott növénydarabkákat csészébe tette, leforrázta, majd jóízűen elkortyolgatta. Próbált nem gondolni a végzetre, de amint kinézett gondnoki kalyibájának ablakán, a milliónyi nyughely láttán újra elméjébe fészkelte magát a felfoghatatlan semmi.  
- Nem lehet… nem lehet, hogy megszűnünk, kell lennie valamilyen más útnak… Nem tűnhetek csak úgy el, annyi évtizednyi munka, élmény, érzés nem szűnhet meg nyomtanul! – csitítgatta szívét elméjével. Ahogy morfondírozott, új ötlete támadt, ami halvány örömet és megkönnyebbülést hozott számára – A pap! El kell mennem a paphoz, a mindent tudó druidához!
                Georgij Filippovics így újra útra kelt. Elindult a világ közepén álló szentélyhez, ahol már évszázadok óta élt a pap, akiknek reménnyel teli bölcsességei régóta szolgáltak mankóként az elesetteknek.
Üdvözlégy, szentséges druida! – szólt a lilaköpenyes alakhoz.
- Áldott legyél, Georgij Filippovics Lanyiszov, mi szélhozott ide, fiam?
- Atyám, tudja mi van a halál után? Tudja mi történik miután innen távozunk? Ugye nem semmisülünk meg, ugye nem a semmi vár ránk? – vágta kérdéseit sietve a pásztorhoz Georgij.
- Nem, nem. Eltévedt bárányok azok akik ezt állítják. – mondta teljes magabiztossággal a hittudós- Halálunk után vár ránk a túl világ. A test megsemmisül, de a lélek örökkön-örökkön élni fog. Soha véget nem érő béke és boldogság vár rád.
- Ó, nem fogok megsemmisülni! – gondolta először magában, majd a kezdeti eufória után tovább gondolta a pap állítását – de ha örökké élni fogok, soha se pihenhetek meg… nem vár rám az örök alvás, nem vár rám a végső nyugalom. Állandóan élnem kell és tennem kell, lelkem nem fog pihenni, egy idő után már nem lesz mit tennem…
A paphoz fordult:
- Biztos ez a sorsunk?
- Annyira biztos, mint az, hogy most mi ketten itt beszélgetünk.
- Ne! Nem akarok vég nélkül bolyongani, soha le nem pihenni! – bizonytalanságtól és a tébolytól való felélem munkálkodott a temető gondnok lelkében. Szíve gyorsan vert, kezei remegtek, gyomra görcsölt, szelleme kavargott. – Nem lehet ez a lelkem jövője!
- Már pedig az istenek így rendelték el, gyermekem. – reagált végtelen nyugalommal a pópa.
- Nem! – felelte hisztérikusan Lanyiszov és elfutott, ott hagyta az öröklétet ígérő druidát és visszaindult megszokott környezetébe, a tyremszi sírkertbe.
                Újabb nap kelt fel. A temető gondnok nyugtalanul aludt. Gyűrött arccal ébredt, lelki gyötrelmeit egy jó bögre keserű mákteával próbálta orvosolni. Miután elfogyasztotta italát, kiment a temetőbe. A sírok ugyan úgy álltak, mint mindig. A hatalmas kőtömbök katonásan sorakoztak, a rendszerető tyremszi hullák nagy örömére. Egy kiszáradt tuja alatt, egy sír mellett egy jógi üldögélt. Georgij Filippovics odasétált. A jógi csak ült és mantrázott.
A kiszáradt örökzöld árnyékában új tuja csemete sarjadt ki, melynek gyökerei a sírgödörben oszló hulla húsából táplálkoztak.
- Bölcs jógi! Te tudod mi vár ránk a halál után?
A narancs ruhás mester abbahagyta a mantrázást, és mind három szemével a temető gondnokra nézett.
- Üdvözöllek Georgij Filippovics! Testünk megsemmisül a halál után, de lelkünk, új testben újjászületik.
- És utána? Megint meghal? És Megint Újjászületik?
- Igen. Örökkön-örökké újjászületünk. Minden halál új életet szül. A vég pillanatában emlékeink törlődnek, és tiszta lappal kezdünk.
- Semmire nem fogok emlékezni? – kérdezte riadtan Lanyiszov.
- Abszolút semmire. Új élet, új emlékek.
- De az olyan mintha teljesen megsemmisülnénk, az emlékeink tesznek azzá, akik vagyunk! – Georgij Filippovics újra reszketni kezdett – Nem akarom, hogy megszűnjek és tudattalanul újjászülessek! Nem akarok reinkarnálódni! Nem bírom elviselni a semmi gondolatát, nem tudok a végtelenben létezni! Nem akarok a halált, de nem akarok örök életet se! Nem! Nem! – borzalmas kín és félelem marta a temetőgondnok lelkét. Testileg és lelkileg is kikészült. Életét beárnyékolta a haláltól és az ismeretlentől való félelem.  Akárhányszor újra gondolta, nem jutott megnyugtató válaszra. Hálószobájában feküdt, végtagja görcsöltek, könnyei nem akartak elapadni, üvöltött és önmagát marcangolta, míg álomba nem zuhant.
                Következő reggel is felkelt a nap, vele együtt a temetőgondnok is kikelt ágyából. Az ablakpárkányon kikönyökölve itta szirupos teáját. Kisírt szemeivel bámult ki a nyíláson. Csak nézett, csak nézett a messzeségbe. Hirtelen valami újat fedezett fel. Túl a temető falain embereket látott. Mozgó, rohangáló embereket. Reggeli kocogókat, kutyákat sétáltató öregeket, piknikező családokat, kézen fogva sétáló fiatalokat és vidáman kacarászó, ugráló gyermekeket. Letette csészéjét és kiment viskójából.
A sírkerten át a fal felé vette az irányt. Tücsökciripelést hallott és mindenfelé a reggeli napfényében csillogó aranyszínű kérészek köröztek. Ahogy közeledett a fal felé, a rovar muzsika úgy erősödött. Egyre hangosabb és hangosabb lett, míg nem a muzsikától a temető falai leomlottak. Georgij átlépte a tyremszi temető falának romjait, és élt.

Schuck Róbert