Georgij Filippovics Lanyiszov születésétől fogva Tyremsz temetőgondnoka volt. Hivatását apjától, Filip Filippovicstól örökölte, aki fiának születése pillanatában meghalt. Az ifjú Lanyiszov rendesen kitanulta a temetőgondnoki mesterséget: tudott sírt ásni, kopjafát pucolni, hantot gyomlálni, koszorút igazgatni és nem utolsó sorban nagyon jól állt neki a fekete munkaruha.
                Sokadjára is felvirradt a Nap azon a késő február hétfőn, mikor Lanyiszov rutinosan felvette éjszínű öltözékét, kezébe vette elnyűhetetlen acél ásóját és kiment gödröt ásni egy vele egykorú férfi tetemének. Beledöfte éles szerszámát az életet adó humuszba, átvágott közben néhány gilisztát, kiemelte a kupacot és eldobta. Majd újra arrébb hajított egy kis földet, és még egyszer. A monoton munka okozta félálomból a gödör mellett heverő féreg zökkentette ki. Félbe volt hasítva, zsigerei, test nedvei kifolytak és mozdulatlanul terült el a földön. Georgij Filippovics életének minden percét körül táncolta a halál, hisz a sírkertben élt, de igazából mindig elméje mélyén maradt és nem fertőzte gondolatait. Nem gondolkozott azon, hogy mi várja az elmúlás után.
Látta az élettelen, mozdulatlan állatot, lelkei szemei előtt pedig a halott férfi lebegett. Lanyiszovot félelem kerítette hatalmába. Szíve elkezdett gyorsabban verni, végtagjai remegtek, a rettegés minden porcikáját átjárta. Órákon át tépelődött, míg végül összeszedte magát és elindult válaszokat keresni a még  teljesen ki sem kristályosodott kérdéseire. Tyremsz legnagyobb tudású gondolkodójához, az alkimistához indult. Több órán át futott, ugyanis az alkimista messze lakott a temetőtől, a világvégén élt, ahonnan le lehet pottyanni a sötét, kongó semmibe. Évszázadok óta azon dolgozott, hogy megfőzze az örök élet elixírjét, amivel legyőzheti a halált.
              Az alkimista műhelye egyszerű kis vityilló volt, de rengeteg csodálatos szérum és találmány rejtőzött minden sarokban. Ott lapult a pestis ellenszere, a bénát mozgatni tudó masina, a gyilkos kígyókat elriasztó parfüm és még milliónyi hasznos vagy hasznosnak vélt kacat. Lanyiszov kopogás nélkül berontott az épületbe.
- Nagy tudású Alkimista, téged kereslek! – köszöntötte könnyezve Georgij.
- Üdvözöllek a tudás birodalmában, Georgij Filippovics.
- Kérdésem lenne hozzád!
- Kérdezz nyugodtan, előbb vagy utóbb választ fogok neked adni. Csak idő kérdése, hogy a kísérleteim a megoldáshoz vezessenek. – reagált nyugodtan a kék talárt viselő lángelme.
- Akkor mond meg nekem, hogy mi vár ránk a halál után!
Az alkimista felnevetett.
- Erre a kérdésre nem tudom a biztos választ, senki se tudja, Georgij Filippovics. De természetesen hipotézist már alkottam ez ügyben. Véleményem szerint a halál után nincs semmi. Megszűnünk létezni.
- Semmi? Mi az, hogy semmi? – kérdezte kétségbe esetten Lanyiszov.
- Egyszerűen semmi. Egyszerű, de mégis talán a legnehezebben felfogható dolog a világon. A valamit könnyen felfogjuk, legyen az bármennyire is hihetetlen. De a semmit mindenkinek nagyon nehéz elfogadni, mert félünk tőle. Félünk, hogy az élet után a semmi jön, hogy megszűnünk, nem érzünk, nem látunk, nem hallunk.
- Csak egy nagy feketeség lesz? – a temetőgondnok egyre zaklatottabb lett.
- Nem. A feketeséget látod, de a halál után nem nagy feketeség lesz, hanem semmi. Nem látsz, nem érzel, nem mozogsz, egyszerűen nem létezel többé.
- Ez nem lehet… Ezt nem akarom! Nem akarok megszűnni! – Lanyiszov reszketett könnyeitől. Ott hagyta az alkimistát és hazafutott. Futott a világ, a félelmei és a bizonytalanság elől. Hazaérve befeküdt ágyába és álomba sírta magát.
                Mikor felébredt már jobban volt. Könnyei felszáradtak, lelke lecsillapodott. Lassan neki látott szokásos reggeli kamilla teájának elkészítéséhez. A halott növénydarabkákat csészébe tette, leforrázta, majd jóízűen elkortyolgatta. Próbált nem gondolni a végzetre, de amint kinézett gondnoki kalyibájának ablakán, a milliónyi nyughely láttán újra elméjébe fészkelte magát a felfoghatatlan semmi.  
- Nem lehet… nem lehet, hogy megszűnünk, kell lennie valamilyen más útnak… Nem tűnhetek csak úgy el, annyi évtizednyi munka, élmény, érzés nem szűnhet meg nyomtanul! – csitítgatta szívét elméjével. Ahogy morfondírozott, új ötlete támadt, ami halvány örömet és megkönnyebbülést hozott számára – A pap! El kell mennem a paphoz, a mindent tudó druidához!
                Georgij Filippovics így újra útra kelt. Elindult a világ közepén álló szentélyhez, ahol már évszázadok óta élt a pap, akiknek reménnyel teli bölcsességei régóta szolgáltak mankóként az elesetteknek.
Üdvözlégy, szentséges druida! – szólt a lilaköpenyes alakhoz.
- Áldott legyél, Georgij Filippovics Lanyiszov, mi szélhozott ide, fiam?
- Atyám, tudja mi van a halál után? Tudja mi történik miután innen távozunk? Ugye nem semmisülünk meg, ugye nem a semmi vár ránk? – vágta kérdéseit sietve a pásztorhoz Georgij.
- Nem, nem. Eltévedt bárányok azok akik ezt állítják. – mondta teljes magabiztossággal a hittudós- Halálunk után vár ránk a túl világ. A test megsemmisül, de a lélek örökkön-örökkön élni fog. Soha véget nem érő béke és boldogság vár rád.
- Ó, nem fogok megsemmisülni! – gondolta először magában, majd a kezdeti eufória után tovább gondolta a pap állítását – de ha örökké élni fogok, soha se pihenhetek meg… nem vár rám az örök alvás, nem vár rám a végső nyugalom. Állandóan élnem kell és tennem kell, lelkem nem fog pihenni, egy idő után már nem lesz mit tennem…
A paphoz fordult:
- Biztos ez a sorsunk?
- Annyira biztos, mint az, hogy most mi ketten itt beszélgetünk.
- Ne! Nem akarok vég nélkül bolyongani, soha le nem pihenni! – bizonytalanságtól és a tébolytól való felélem munkálkodott a temető gondnok lelkében. Szíve gyorsan vert, kezei remegtek, gyomra görcsölt, szelleme kavargott. – Nem lehet ez a lelkem jövője!
- Már pedig az istenek így rendelték el, gyermekem. – reagált végtelen nyugalommal a pópa.
- Nem! – felelte hisztérikusan Lanyiszov és elfutott, ott hagyta az öröklétet ígérő druidát és visszaindult megszokott környezetébe, a tyremszi sírkertbe.
                Újabb nap kelt fel. A temető gondnok nyugtalanul aludt. Gyűrött arccal ébredt, lelki gyötrelmeit egy jó bögre keserű mákteával próbálta orvosolni. Miután elfogyasztotta italát, kiment a temetőbe. A sírok ugyan úgy álltak, mint mindig. A hatalmas kőtömbök katonásan sorakoztak, a rendszerető tyremszi hullák nagy örömére. Egy kiszáradt tuja alatt, egy sír mellett egy jógi üldögélt. Georgij Filippovics odasétált. A jógi csak ült és mantrázott.
A kiszáradt örökzöld árnyékában új tuja csemete sarjadt ki, melynek gyökerei a sírgödörben oszló hulla húsából táplálkoztak.
- Bölcs jógi! Te tudod mi vár ránk a halál után?
A narancs ruhás mester abbahagyta a mantrázást, és mind három szemével a temető gondnokra nézett.
- Üdvözöllek Georgij Filippovics! Testünk megsemmisül a halál után, de lelkünk, új testben újjászületik.
- És utána? Megint meghal? És Megint Újjászületik?
- Igen. Örökkön-örökké újjászületünk. Minden halál új életet szül. A vég pillanatában emlékeink törlődnek, és tiszta lappal kezdünk.
- Semmire nem fogok emlékezni? – kérdezte riadtan Lanyiszov.
- Abszolút semmire. Új élet, új emlékek.
- De az olyan mintha teljesen megsemmisülnénk, az emlékeink tesznek azzá, akik vagyunk! – Georgij Filippovics újra reszketni kezdett – Nem akarom, hogy megszűnjek és tudattalanul újjászülessek! Nem akarok reinkarnálódni! Nem bírom elviselni a semmi gondolatát, nem tudok a végtelenben létezni! Nem akarok a halált, de nem akarok örök életet se! Nem! Nem! – borzalmas kín és félelem marta a temetőgondnok lelkét. Testileg és lelkileg is kikészült. Életét beárnyékolta a haláltól és az ismeretlentől való félelem.  Akárhányszor újra gondolta, nem jutott megnyugtató válaszra. Hálószobájában feküdt, végtagja görcsöltek, könnyei nem akartak elapadni, üvöltött és önmagát marcangolta, míg álomba nem zuhant.
                Következő reggel is felkelt a nap, vele együtt a temetőgondnok is kikelt ágyából. Az ablakpárkányon kikönyökölve itta szirupos teáját. Kisírt szemeivel bámult ki a nyíláson. Csak nézett, csak nézett a messzeségbe. Hirtelen valami újat fedezett fel. Túl a temető falain embereket látott. Mozgó, rohangáló embereket. Reggeli kocogókat, kutyákat sétáltató öregeket, piknikező családokat, kézen fogva sétáló fiatalokat és vidáman kacarászó, ugráló gyermekeket. Letette csészéjét és kiment viskójából.
A sírkerten át a fal felé vette az irányt. Tücsökciripelést hallott és mindenfelé a reggeli napfényében csillogó aranyszínű kérészek köröztek. Ahogy közeledett a fal felé, a rovar muzsika úgy erősödött. Egyre hangosabb és hangosabb lett, míg nem a muzsikától a temető falai leomlottak. Georgij átlépte a tyremszi temető falának romjait, és élt.

Schuck Róbert

Már hónapok óta nem dördültek el lövések az Ellenség irányából. Egy ideje már ritkultak a támadások, de pár hónapja már egyáltalán sütötték el fegyvereiket. Egy átlagos civil, talán örült volna ennek, de Bogumil igazi veterán volt, többször elő fordult már ilyen, de mindig csak egy nagyobb támadást készített elő. Úgy hogy Bogumil élesítette fegyverét, fejére tette elnyűtt sombreróját, meghúzta lapos üvegét és várta, hogy jöjjön az Ellenség.
                Nagy gyakorlata volt már a rohamosztagosok lelövésében, régóta nem számolta hányat küldött a túlvilágra. Eleinte még borzongott, hogy meg kell ölnie valakit, de később rájött, hogy a feléjük közeledő katonák nem valakik, csak valamik. Gépiesen megfogta fegyverét, célzott, és meghúzta a ravaszt. Igazából nem érzett lelkifurdalást. Nem csinált semmit, csak meghúzta a ravaszt. A golyó ölt. Azt lehet felelősségre vonni.
                De hiába kémlelte a Holdbéli tájat. Senki se jött. Néha egy-egy ördögszekér szalad át a kietlen vidéken, de az Ellenség sehol se volt. A két lövészárokrendszer közötti senki földjét hatalmas gránát tölcsérek díszítették, minden felé oszló holttestek, eldobált fegyverek és különböző gépek roncsai heverésztek. Semmi élet nem volt, ha ki is sarjadt a fű, pár nap múlva egy gránát biztos kiszakította a földből. Az a sáv maga volt a halál.
                Bogumil tisztán emlékezett arra a pillanatra mikor megkapta behívóját. Kellemes napos idő volt, feleségével és gyermekeivel reggelizett békésen. A gyermekek hangosan szürcsölték a narancslevet, míg ő unott arccal pirítóst kent magának. Ezt a már-már idilli képet váratlan kopogás zavarta meg. Bogumil felkelt az asztaltól. Üzenet jött a hadseregtől. Még ki se bontotta levelét, de már tudta mi a kötelessége: az Ellenség elpusztítása.
                Az egész konfliktus nagyon rég kezdődött. Tarqvinia és a szomszédos Superbia viszonya mindig is rossz volt. Eredetileg a két ország egy volt, de évszázadokkal ezelőtt kettéosztotta egymás között egy vetélkedő testvérpár a nemzetet, ezzel több száz éves ellenségeskedést megalapozva.
                A háború szaga rég óta a levegőben volt, és mikor egy tarqviniai hivatalnok egy levélben véletlenül kisbetűvel írta le Superbia nevét, akkor a superbiai véderők parancsnoka elérkezettnek látta az időt a támadásra. Mindekét hadsereg vezetése izgatottan várta az első összecsapásokat, hogy teszteljék legújabb játékszereiket. A frontvonal a hadmérnökök és tábornokok homokozójává vált. Minden új fegyver kipróbálása hatalmas öröm volt számukra, versenyt csináltak abból ki tud több Ellenséget elpusztítani. Mások halála vált életcéljukká.
                A rádió és az újságok segítségével sikerült a polgári lakosság számára is közvetíteni a Legfőbb Célt. A férfiak tudták, hogy a frontra kell menniük, az asszonyok örömmel sütöttek mérgezett süteményt az Ellenségnek, és a szülők gondolkodás nélkül küldték gyerekeiket dolgozni a lőszergyárba.
                Bogumil a levél elolvasása után elbúcsúzott családjától, és pár nap múlva már a front felé tartott társaival szamárháton. A perzselő nap már az oda utat kellemetlenné tette. Az út mellet minden fára, minden oszlopra, minden póznára az Ellenség elpusztítására buzdító plakátokat ragasztottak, minden faluba ahova betértek ujjongva fogadták őket a helyiek.
De ahogy közeledték a frontvonalhoz, a lelkesedés alább hagyni látszott. A határ közelében élők már csak megvetően rájuk pillantottak. Egy napnyi járásra voltak a fronttól, mikor egy éjszakára meg akartak szállni egy faluban, de a lakosság annyira ellenséges volt, hogy már majdnem erőszakot kellet alkalmazniuk a katonáknak. Bogumil és egy, a ranglétrán felette álló tiszt egy magányos öregasszony kunyhójába kvártélyozott be, vacsoránál együtt ültek szótlanul az asztalnál, míg végül a tiszt megtörte a csendet:
- Hölgyem, rendkívül finom ez a leves.
- Köszönöm. A legfinomabb homokból és kőből készítettem direkt a maguk tiszteletére. – mondta az asszony minden érzelem nélkül.
- Ez a gesztus igazán kedves öntől, de úgy vettem észre a falu lakosságának túlnyomó része nem viselkedik barátságosan a katonákkal.
- Meg lehet. – felelete kurtán a nő.
- Meg lehet?
- Meg.
- De miért?
Az asszony pár másodpercig némán a tisztre meredt, majd kitört, mint egy vulkán:
- Miért?! Hogy hogy miért?!  A határ túl oldalán a testvéreink laknak! Maguk a Testvéreinket mennek megölni! Ráadásul semmi okuk rá!
- Hogy ne lenne okunk, hiszen ők az Ellenségeink!
- Ők a testvéreink, nem az ellenségeink!
- Hogy lennének már azok! Hiszen megtámadtak minket! Orvul barátot játszottak, majd egy váratlan pillanatban hátba döftek minket! Magának ez jelenti a testvériséget?!
- Ők nem tehetnek erről, a tábornokaink a bűnösek!
- Áruló!
- Testvérgyilkos!
A tiszt elővette tőrjét és az asszony gyomrába mélyesztette, és ott jól megforgatta. A nő nyögött még párat majd a földre esett, vérét mohón itta a kiszáradt föld.
- Látja Bogumil, vigyázni kell mindenkivel! Az Ellenség mindenhol ott lapul, bár honnan, bármelyik pillanatban támadhat. Soha sem vagyunk biztonságban.
                Reggel Bogumil kinyitotta az ajtót és kinézett az utcára. Nagyon meglepődött. A tegnap még száraz főutca közepén, ma kis patak csordogált, ezt a patakot sok kis ér táplálta, mindegyik ér egy ajtó alól jött. Bogumil maga alá nézett, és látta, hogy az ér vöröslik. A tegnap megölt áruló vére táplálta. Mindegyik kis eret egy-egy áruló vére táplálta.
Ettől a pillanattól kezdve már nem bízott senkiben sem, mindenkivel szemben gyanakvóan viselkedett. Később több társát is feljelentette a katonai rendőrségen, mert úgy gondolta árulók. Ezeket az árulónak vélt személyeket mind kivégezték, bírósági eljárás nélkül. Így lelte halálát a tiszt is.
                A falut nem sokára elhagyták és tovább indultak, út közben egyre több másik osztaggal találkoztak. Az ország minden szegletéből tömegesen özönlöttek a harcképes férfiak, egyesek már azt gondolták, hogy nem is maradt otthon férfi. Hát persze, az igazi férfinak a csatában a helye.
                Délutánra megérkeztek a frontra. Bogumil teljesen elképedt, még soha sem látott ilyet. A dombról, ahonnan letekintett be lehetett látni az egész csatamezőt. Mint két oldalon hatalmas lövészárok rendszer építettek ki, ezek az árkok csak úgy ontották magukból a töménytelen mennyiségű emberanyagot, leginkább a bolyból kihömpölygő hangyákra hasonlítottak, nem egyes személyek voltak a katonák, hanem egy hatalmas gépezet jelentéktelen alkatrészei.
A rohamra induló katonák jelentős része el se érte az ellenséges vonalakat, többségükkel a puskákból és ágyukból szüntelenül ömlő lövedék zápor végzett. Akiknek még is sikerült elérni az Ellenség lövészárkát, az rendszerint fenn akadt a szöges dróton és ott lelte halálát. Naponta több ezer fiatal férfi lelte halálát a csatamezőn, de szerencsére mindig érkezett utánpótlás. Az új fegyvereket volt min tesztelni.
                Ahogy közeledtek a lövészárokhoz, úgy a csatazaj egyre fülsüketítőbbé vált, az ágyú dörrenés, a puskák ropogása, és a sebesültek jajgatása minden más hangot lenyomott. Néhol zenével próbálták a harci kedvet javítani, de a gramofonokból felcsendülő kissé recsegő vidám dallamokat szinte teljesen elnyomta a fegyverek muzsikája.
Mindenhova az Ellenség elpusztítására felszólító plakátokat helyeztek, fiatal propagandista lányok futkorásztak, és a Legfőbb Cél teljesítésére bíztatták a harcosokat.
                Az új harcosokat elosztották a védelmi rendszer teljes területén, Bogumil egy jobban védett, ez által viszonylag békésnek mondható körzetbe került. Körül nézett. Az árok meglehetősen tágas és iszonyatosan mocskos volt. Sár, vér, ürülék és vizelet erősen illatozó elegye csordogált a földön, néhol sebesültek, illetve holtak feküdtek, a szanitécek nem bírták tartani a tempót, hiába végezték lelkesen az amputálásokat, a várakozó sérültek száma egyre csak nőtt és nőtt.
Az új harcos elszörnyedt a körülmények láttán, de akkor eszébe jutott a Legfőbb Cél, a nagyobb jó, amiért harcolni fog, és pillanatok alatt legyűrte undorát. Büszkeség és lelkesedés öntötte el szívét.
Családjával levelek útján tartotta a kapcsolatot, minden héten írt feleségének és gyermekeinek, megtudta, hogy az otthoniak közül is sokan bevonultak, felesége rendíthetetlenül vezette a háztartást, legidősebb lánya ápolónőnek jelentkezett, kisebb gyermekei pedig akár napi tizenkét órát is dolgoztak a lőszergyárban. Igazán büszke volt családjára.
                Felkelt a Nap. Megfújták a kürtöket, a hangosbemondó az Ellenség elpusztítására bíztatta a katonákat. Megkezdődött Bogumil első igazi napja a fronton. Felhúzta csízmáját, feltápászkodott és jól fejébe húzta sombreróját. Ekkor érte az első találat. A lövedék szellőzőnyílást vágott kalapjára, ijedtségében azonnal lebukott.
Társaival együtt elfogyasztotta reggelijét majd kihajoltak az árok szélére és várták az ellenséges rohamot. Az égen keselyűk szálltak, a mezőt lőpor-köd borította. A látóhatáron hamarosan megjelentek az Ellenség csapatai. A rájuk váró harcosok lelkesen kezdték irtani őket. Versenyeztek, hogy ki tud többet megölni, minden halálos találatnak őszintén örültek, érezték, hogy egyre közelebb kerülnek a Legfőbb Célhoz.
Kora délutánra elcsendesedtek a fegyverek és elérkezett az ebédidő. A katonák lelkesen vonultak az étkezősátorba gazdag fűlevesükért. Régen ettek már ilyen finom fűlevest. Az étkezés befejeztével visszamentek harcolni.
                Most ők támadták. A rohamosztagosok az ellenség felé futottak, az ágyúk pedig hátulról támogatták őket. A védőművekben maradók pedig várták visszaérkezésüket. Mindhiába. Egyetlen rohamosztagos sem ment vissza. Eleinte reménykedtek, hogy elfoglalták az ellenség állásait, és azokat védik, de mikor a köd eloszlott, meg látták, hogy összes bajtársuk holtan fekszik a földön.
- Mindennek ára van. Egy nagyobb jóért haltak meg. – gondolták magukban.
                Estére elnémultak a fegyverek. A katonák száraz kenyeret majszoltak, és gyertyafénynél propaganda könyveket olvastak.
                Így telt majdnem mindennap. Néha az eső vagy a homokvihar megnehezítette a katonák dolgát, de rendíthetetlenül pusztították az Ellenséget. A hadmérnökök szinte mindenhéten ki próbáltak egy új fegyvert: sorozatlövő puskákat, időzített bombával felszerelt vakondokat, hatalmas tűzokádó kerekeket és egyéb őrült találmányokat teszteltek. Minél több ellenséges katonát pusztítottak el annál nagyobb volt az öröm.
Az első hónapokban rendületlenül pótolta az emberanyagot mindkét oldal, de az idő előrehaladtával a harcoló felek úgy tűnt kezdenek fogyatkozni. Az utánpótlás egyre lassabb lett, és egyre kevesebb katona érkezett a frontra, ráadásul a katonaság egyre fiatalabbakat sorozott be. Gyermekek ezrei játszottak puskákkal a harcmezőn.
                Bogumil szerencsésnek mondhatta magát, soha se küldték rohamra. Szinte mindenféle géphez és állathoz értett ezért felettesei nem akarták feláldozni egy esetlegesen sikertelen roham kedvéért. Igaz, még egyetlen tartós sikert hozó roham se volt.
Pusztult az Ellenség, de pusztult a másik oldal is.
Bogumil mellől csak úgy hullottak az emberek, a lövészárok egyre kietlenebbé vált. Soha se volt barátságos, de néha a katonák éneklése, a gramofonok zenéje, és az újoncok érkezése lelkesedéssel töltötte el a harcosokat, ezekben a pillanatokban elhitték, hogy megnyerhetik a háborút.
                Majd a háború harmadik évében eljött az Utolsó Támadás ideje. Maroknyi sorkatona egy tiszt vezetésével rohamot indított. Bogumilnak meghagyták, hogy maradjon a védőművekben, arra az esetre, hogy ha jön az utánpótlás legyen aki beossza őket a megfelelő állásokba.
Az Utolsó Támadás végre hajtói soha se tértek vissza. Újoncok se jöttek. Bogumil egyedül maradt. Ekkor kezdett el strigulákat vésni az egyik lőszeres ládába.
              Az Utolsó Harcos eleinte próbálta fenn tartani a régi rendet, rendszeres étkezésekkel és rohamokkal. Az első magányos napja hasonlóan telt, mint az elmúlt két és fél év napjai. Reggel felkelt, evett pár falatot, majd kihajolt az árokból, és lőtt. Lőtt. Csak úgy. Ellenséget nem látott, semmi mozgás nem volt a csatamezőn, de harcolni mindenképp kellett. Úgy hogy szorgalmasan szórta a lövedékeket, úgy is volt bőven. Egy egész hadseregnek elég lett volna.
Mikor megunta a lövöldözést bement az étkező sátorba. Kinyitott magának egy konzervet és leült ebédelni. A sátor kongott az ürességtől. Az egykor csörömpöléstől, üvöltözéstől, böfögéstől, csámcsogástól és szörcsögéstől hangos helység néma, üres, végtelen csarnokká változott. A hatalmas tér szinte beszippantotta Bogumilt, szinte elveszett ebben az élettelen csarnokban. Nem olyan volt, mint mikor otthon egyedül ebédelt a konyhában, mert későn ért haza, ez egy teljesen más érzés volt. Evés közben folyamatosan kapdosta fejét, hangokat hallott mindenhonnan. Hangokat hallott, mert hallani akarta bajtársak keltette zajokat, az újoncok trappolását. Rettegett attól, hogy az ellenség előbb ér oda, mint az utánpótlás. Idegesen fordult egyre csak hátra, hátha jön az ellenség, közben pedig reménykedett, hogy megérkezik az utánpótlás.
- Nem, nem! Innen el kell mennem! Ebben a sátorban nincs menedék, nem tudok hova bújni, nem tudok honnan tüzelni, tökéletes célpont vagyok itt! Innen mennem kell, egyedül vagyok, nem véd meg senki a rohamosztagosoktól… Lehet, hogy már jönnek is! – Gondolta magában, felpattant az asztaltól és kirohant az árokba, gyorsan megtöltötte puskáját és várt. De hiába. Se rohamosztagosok, se utánpótlás. Lassan megnyugodott. Eleresztett pár sorozatot, majd mikor alkonyodott meghúzta laposüvegét és lassan álomra szenderült.
               Az ezt követő napokban már nem ebédelt a sátorban. Gyorsan elrohant egy kis ételért, majd vissza az árokba. Kezdte egyre inkább magányosnak érezni magát, ezért a második hét közepén úgy döntött, kis sétát tesz, hátha az segít ezen. Kikászálódott megszokott helyéről és elindult. Felkaptatott egy kis dombocskára. Talán épp egy sírbuckára. Innen nézett körbe:
Mindenhol árkok voltak, de senki se rohangált fel-alá bennük, mintha csak szennyvíz csatornák lettek volna. A különböző sátrak mind üresen álltak. A korábban élénk, hangos vidék, világvége utáni csendbe burkolózott. Itt minden arra rendeltetett, hogy emberek használják, emberek éljeneke, dolgozzanak benne, de nem voltak emberek. Az emberi faj kipusztult, elpusztította magát, nem csak az Ellenséget. Mindenkit. És hamarosan az árkok, az ütegek, a sátrak mind az enyészeté lesznek, lassan minden szétmállik, és semmi jele se marad a hajdan élt főemlősöknek. Bogumil meg rémült. Rettegett attól, hogy csak ő maradt, rettegett a magánytól, az egyedül léttől, és szörnyű halálfélelem fogta el. Mi lesz, ha meghal? Vége az emberiségnek? Vagy már vége? Az volt a sorsa, hogy lássa a pusztulást? Riadtan visszafutott helyére, lehúzta a maradék párlatot, ami a laposüvegében volt és igyekezett elaludni, de még órákon át forgolódott álmatlanul. Ezután, már nem mert elhagyni a helyét.
              Bogumilt már közel két hónapja gyötörte a szörnyű magány mikor egy reggel egy kis macska botorkált búvóhelyére. Az Utolsó Harcos hihetetlenül örült ennek. Korábban gyűlölte a macskákat, de ez nem egy macska volt. Ez a Remény volt.
- Gyere, gyere ide! – hívogatta magához az állatot és egy kis vagdalt hússal kínálta. A macska elfogadta és gazdájává fogadta. Bogumil minden idejét a macskával töltötte, játszott vele, simogatta, babusgatta, együtt aludt vele. Ez a kis állat volt a társa napokon át, de egyszer a elkóborolt Bogumil mellől, oda ment egy régebben eldobott, de még fel nem robbant gránáthoz, kicsit megpiszkálta, de balszerencséjére a gránát felrobbant és leszakította kis fejét. Gazdáját ez mélységesen megrázta, utolsó társát is elveszítette. Álomba sírta magát.
              Hosszú idő telt el teljesen eseménytelenül. Hónapok óta nem dördültek el lövések az ellenség irányából. Sőt, semelyik irányból. Csendes volt a harcmező, nem csilingelt puskacső.
                Egyik nap meglátta, hogy valami mozog az ellenséges lövészárokban. Kíváncsiság fogta el. Nem akarta meghúzni a ravaszt.
- Végre egy ember! Nem vagyok egyedül! – gondolta magában. Eufória lett úrrá rajta. Vállára tette fegyverét, elhajította sombreróját, és kimászott az árokból. Lassan előre indult. És ekkor meglátta, hogy a másik ember is hasonlóan cselekszik. Egyre gyorsabban lépdelt. Ekkor a másik is gyorsított. Pár másodpercen belül már futottak egymás felé. Már nagyon közel voltak egymáshoz, mikor Bogumil felismerte az Utolsó Ellenséget. Az irányába futó ember nem más volt, mint testvére, aki a háború kitörése előtt költözött a másik országban. Bogumil szívét hihetetlen öröm töltötte el, sírva fakadt és teljes sebességgel testvére felé rohant, hogy újra átölelhesse őt.
                De testvére nem felejtette el kötelességét. Megállt, válláról leakasztotta fegyverét, és meghúzta a ravaszt. Az Ellenséget elpusztította.

Schuck Róbert

Walter letette öt napos újságját és lassan megpróbált feltápászkodni elnyűtt foteléből. Pontosan két hónapja szerelték le: bal lábát találat érte a fronton, ezért amputálni kellett. Ez szörnyű testi és pszichés kínokat okozott neki. De lelke mélyén örült, mert haza jöhetett és nem kellett nap, mint nap szembe néznie a halállal a fronton.  
Miután sikerült felkelnie, a konyhába indult, hogy elkészítse szerény hajdinakásából álló ebédjét. Apró fahasábokat rakott a sparheltbe, mert szénre már nem futotta.  Hetek óta vegetált borzasztóan puritán körülmények között apró, huzatos, dohos, hideg berlini lakásában. Kívülről talán szánni valónak tűnhet, de neki már az is öröm volt, hogy él.
                Éppen kásáját kavargatta, mikor hallotta, hogy kopognak az ajtón. Meglepődött. Lényegében minden családtagja és barátja vagy halott volt, vagy a fronton harcolt. Pár másodpercig tűnődött, majd az ajtóhoz lépett, és kinyitotta.
Egy hölgy állt az ajtóban, Walternek úgy tűnt mintha már látta volna korábban a nőt.
- Jó napot! Miben segíthetek?- üdvözölte Walter az ismerős idegent.
- Jó napot! A Hadirokkant Segítő Szolgálattól jöttem, egy kis húst hoztam önnek.
- Vagy úgy! Kérem, fáradjon beljebb! Megkínálhatom egy kávéval?
- Azt megköszönném.
Walter leültette a vendéget egy nappalinak csúfolt, áporodott levegőjű, penészes falú kis helyiségbe, majd a konyhába ment, hogy újra lefőzze azt a kevés kávé zaccot, amit a szekrényben talált. Pár perc múlva visszatért a nappaliba. Átnyújtotta az egyik csészét a hölgynek, majd visszaült rozoga foteljébe.  A nő lassan kortyolgatni kezdte a forró italt, de Walter szeme megakadt a húson, amit a nő hozott. A vendég észrevette, hogy a férfi elmélázott a hús darab felett:
- Mikor evett utoljára húst?
 - Nem is tudom… - tűnődött Walter.
- A fronton nem evett?
- De, de ott szinte minden nap ettünk húst… - Eltűnődött, hogy milyen tartalmas ebédeket főztek, milyen jókat lakmároztak a franciák húsából. Micsoda fejedelmi lakomák voltak azok! Mindig került hús a terítékre! Ráadásul mindennap máshogy készítették el, máshogy fűszerezték, kint a fronton, a vadonban, milliónyi fűszert találhat az ember, ha szemfüles. Nem úgy, mint Berlinben. Húsra csak legvadabb álmaiban gondolt, az meg meg se fordulhatott a fejében, hogy esetleg egy kis fűszerrel feldobja vacsoráját.
Érezte, hogy remegni kezd a hidegtől, a vendégre nézett, látta, hogy ő is remeg. A lakásban egyedül a konyhai sparheltbe lehetett begyújtani, oda is már csak fával. Hidegebb téli napokon megfagyott a víz a nappaliban, az ajtó mellett lévő fogas csak egy mementóul szolgált azoknak az időknek mikor nem kellet kabátot viselni a lakásban.
- Fázik esetleg? – Kérdezte Walter.
- Kicsit fázok, igen. De gondolom egy olyan harc edzett férfi, mint maga nem fázik… vagy… esetleg a lövészárkokban nem volt ilyen hideg?
A veterán elgondolkozott.
- Hidegebb volt… De ha igazán fáztunk hozzá bújhattunk az ütegek felhevült csövéhez, az pillanatok alatt átmelegített. Soha se fagytunk át igazán, milyen jó is volt… Nem fenyegette az embert a kihűlés veszélye, mindig ott voltak a szinte olvadásig hevült ágyúcsövek, tényleg csak oda kellett bújni hozzájuk.
A nő körbenézett a szobában, alig volt pár ütött-kapott bútor a helyiségben, egyik sem volt teljesen ép, egyik széknek egy lába hiányzott, a szekrény fiókjairól pedig hiányoztak a gombok. Mindegyik bútorba bele-bele kóstoltak már a szúk. A tapéta penészedett és mállott. Pár ereklye volt a lakásban, de Walter nem osztotta meg lakását rokonokkal, barátokkal, vagy állatokkal.
- Maga nem magányos? Nem hiányoznak a bajtársai?
Walter lelkébe belehasított a magány szörnyű pengéje.
- De, nagyon is magányos vagyok. Nincs nekem itt senkim. Teljesen egyedül vagyok. Hiányoznak harcos társaim… Vajon mit csinál most Kaspar? Él-e még Ulrich? Milyen rossz nélkül… Együtt harcoltunk, együtt nevettünk, azok voltak a szép idők. Tudja hölgyem, a bajtársi összetartást nem lehet szavakkal leírni. Azt érezni kell. Az osztag olyan, mint egy család. Kiállunk egymás mellett jóban-rosszban. Egy pillanatig sem érzi úgy az ember, hogy egyedül van, a lövészárokban igazi barátokra lelhet az ember.
- Elhiszem… Milyen rossz lehet most magának, a hős, aki hazájáért harcol, szobafogságra lett ítélve.
- Mennyire igaza van, itthon nyüglődök unalmamban, szenvedek, míg mások a Vaterlandért harcolnak. Bezzeg a lövészárokban mindig volt mit tenni a győzelemért, építettük az árkot, visszavertük az ellenséget, gránátot dobtunk a franciák közé… Micsoda élet volt az…
           Walterben új felismerés született: visszavágyott a frontra. Úgy érezte vissza kell mennie. Nem érezte jól magát otthon. A lövészárokba vágyott, újra akarta élni a régi szép időket. Azt az időszakot mikor minden jónak tűnt, minden megoldhatónak. Életét nem fenyegette kihűlés és éhhalál, igaz barátokkal volt körülvéve. Walter szinte felpattant ócska foteljéből:
- Holnap jelentkezek sorozásnál.
- Micsoda hős!- Kiáltott fel elérzékenyülést színlelve a hölgy, de lelke mélyén kajánul vigyorgott.
Walternek eszébe jutott, hogy még nem is tudja kedves látogatójának a nevét:
- Egy valamit viszont elfelejtettem megkérdezni. Hogy hívják önt?
-  Ó elfelejtettem bemutatkozni! Az én nevem Nostalgia.

Schuck Róbert

Közönséges őszi reggel volt. Az ég nyomasztó szürke színt öltött, a fákról már majdnem minden levél lehullott, az avar az út szélén rohadt. A megállóban néhány ember várt a buszra. Egy középmagas öregember újságot olvasott, mellette egy férfi zenét hallgatott, tőle balra két huszonéves lány cseverészett. A buszváróban egy anyuka próbálta gyermekét szórakoztatni, mellettük egy hajléktalan aludta az igazak álmát saját hányásában, egy középkorú hölgy nem bírta ezt a szagot elviselni ezért pár méterrel arrébb álldogált miközben telefonján babrált.
                A buszmegálló mellett egy, már félig lekopott zebra volt. Egy vékony huszonéves fiú akart át kelni. Lelépett a járdáról, cipője belesüppedt a rothadó, feketés színű levél kupacba. Majd balra nézett, de már késő volt. A fekete autó megállíthatatlanul száguldott felé. Hatalmas csattanás hallatszódott, majd a test a kemény aszfalton landolt.
                Az öregember abbahagyta az olvasást, a férfi a zenehallgatást, az anyuka és gyermeke a játékot, a két lány a cseverészést, a középkorú hölgy pedig a mobil telefonjának nyomkodását, az öntudatlan hajléktalanon kívül egy pillanatra mindannyian az aszfalton fekvő testre figyeltek. Rémülten nézték az magatehetetlen fiút. Még élt. Csontjai összetörtek, sebeiből vércsordogált, de még élt.  A gázoló is kinézett egy pillanatra kocsijából a fiúra.
De ez a pillanat gyorsan elmúlt.
Az öregember újra elmerült az újságában, a férfi visszakapcsolta zenéjét, a lányok megint cseverésztek, az anyuka és gyermeke folytatták játékukat, a hölgy pedig megint belefogott a gombok nyomkodásába. A sofőr pedig rálépett a gázra, és áthajtott a fiún.
                Újabb autók jöttek és mind áthajtottak a testen. Csontjai lassacskán teljesen szétporladtak, az időközben eleredő eső lemosta az útról a vért. Tucatnyi jármű lapította tovább a holttestet, míg az végül teljesen eggyé nem vált az aszfalttal.

Schuck Róbert
Ez az írásom megjelent a Szó-kincs 2011 antológiában ls a 2014. májusi Közgaszdászban.