Walter letette öt napos újságját és lassan megpróbált feltápászkodni elnyűtt foteléből. Pontosan két hónapja szerelték le: bal lábát találat érte a fronton, ezért amputálni kellett. Ez szörnyű testi és pszichés kínokat okozott neki. De lelke mélyén örült, mert haza jöhetett és nem kellett nap, mint nap szembe néznie a halállal a fronton.  
Miután sikerült felkelnie, a konyhába indult, hogy elkészítse szerény hajdinakásából álló ebédjét. Apró fahasábokat rakott a sparheltbe, mert szénre már nem futotta.  Hetek óta vegetált borzasztóan puritán körülmények között apró, huzatos, dohos, hideg berlini lakásában. Kívülről talán szánni valónak tűnhet, de neki már az is öröm volt, hogy él.
                Éppen kásáját kavargatta, mikor hallotta, hogy kopognak az ajtón. Meglepődött. Lényegében minden családtagja és barátja vagy halott volt, vagy a fronton harcolt. Pár másodpercig tűnődött, majd az ajtóhoz lépett, és kinyitotta.
Egy hölgy állt az ajtóban, Walternek úgy tűnt mintha már látta volna korábban a nőt.
- Jó napot! Miben segíthetek?- üdvözölte Walter az ismerős idegent.
- Jó napot! A Hadirokkant Segítő Szolgálattól jöttem, egy kis húst hoztam önnek.
- Vagy úgy! Kérem, fáradjon beljebb! Megkínálhatom egy kávéval?
- Azt megköszönném.
Walter leültette a vendéget egy nappalinak csúfolt, áporodott levegőjű, penészes falú kis helyiségbe, majd a konyhába ment, hogy újra lefőzze azt a kevés kávé zaccot, amit a szekrényben talált. Pár perc múlva visszatért a nappaliba. Átnyújtotta az egyik csészét a hölgynek, majd visszaült rozoga foteljébe.  A nő lassan kortyolgatni kezdte a forró italt, de Walter szeme megakadt a húson, amit a nő hozott. A vendég észrevette, hogy a férfi elmélázott a hús darab felett:
- Mikor evett utoljára húst?
 - Nem is tudom… - tűnődött Walter.
- A fronton nem evett?
- De, de ott szinte minden nap ettünk húst… - Eltűnődött, hogy milyen tartalmas ebédeket főztek, milyen jókat lakmároztak a franciák húsából. Micsoda fejedelmi lakomák voltak azok! Mindig került hús a terítékre! Ráadásul mindennap máshogy készítették el, máshogy fűszerezték, kint a fronton, a vadonban, milliónyi fűszert találhat az ember, ha szemfüles. Nem úgy, mint Berlinben. Húsra csak legvadabb álmaiban gondolt, az meg meg se fordulhatott a fejében, hogy esetleg egy kis fűszerrel feldobja vacsoráját.
Érezte, hogy remegni kezd a hidegtől, a vendégre nézett, látta, hogy ő is remeg. A lakásban egyedül a konyhai sparheltbe lehetett begyújtani, oda is már csak fával. Hidegebb téli napokon megfagyott a víz a nappaliban, az ajtó mellett lévő fogas csak egy mementóul szolgált azoknak az időknek mikor nem kellet kabátot viselni a lakásban.
- Fázik esetleg? – Kérdezte Walter.
- Kicsit fázok, igen. De gondolom egy olyan harc edzett férfi, mint maga nem fázik… vagy… esetleg a lövészárkokban nem volt ilyen hideg?
A veterán elgondolkozott.
- Hidegebb volt… De ha igazán fáztunk hozzá bújhattunk az ütegek felhevült csövéhez, az pillanatok alatt átmelegített. Soha se fagytunk át igazán, milyen jó is volt… Nem fenyegette az embert a kihűlés veszélye, mindig ott voltak a szinte olvadásig hevült ágyúcsövek, tényleg csak oda kellett bújni hozzájuk.
A nő körbenézett a szobában, alig volt pár ütött-kapott bútor a helyiségben, egyik sem volt teljesen ép, egyik széknek egy lába hiányzott, a szekrény fiókjairól pedig hiányoztak a gombok. Mindegyik bútorba bele-bele kóstoltak már a szúk. A tapéta penészedett és mállott. Pár ereklye volt a lakásban, de Walter nem osztotta meg lakását rokonokkal, barátokkal, vagy állatokkal.
- Maga nem magányos? Nem hiányoznak a bajtársai?
Walter lelkébe belehasított a magány szörnyű pengéje.
- De, nagyon is magányos vagyok. Nincs nekem itt senkim. Teljesen egyedül vagyok. Hiányoznak harcos társaim… Vajon mit csinál most Kaspar? Él-e még Ulrich? Milyen rossz nélkül… Együtt harcoltunk, együtt nevettünk, azok voltak a szép idők. Tudja hölgyem, a bajtársi összetartást nem lehet szavakkal leírni. Azt érezni kell. Az osztag olyan, mint egy család. Kiállunk egymás mellett jóban-rosszban. Egy pillanatig sem érzi úgy az ember, hogy egyedül van, a lövészárokban igazi barátokra lelhet az ember.
- Elhiszem… Milyen rossz lehet most magának, a hős, aki hazájáért harcol, szobafogságra lett ítélve.
- Mennyire igaza van, itthon nyüglődök unalmamban, szenvedek, míg mások a Vaterlandért harcolnak. Bezzeg a lövészárokban mindig volt mit tenni a győzelemért, építettük az árkot, visszavertük az ellenséget, gránátot dobtunk a franciák közé… Micsoda élet volt az…
           Walterben új felismerés született: visszavágyott a frontra. Úgy érezte vissza kell mennie. Nem érezte jól magát otthon. A lövészárokba vágyott, újra akarta élni a régi szép időket. Azt az időszakot mikor minden jónak tűnt, minden megoldhatónak. Életét nem fenyegette kihűlés és éhhalál, igaz barátokkal volt körülvéve. Walter szinte felpattant ócska foteljéből:
- Holnap jelentkezek sorozásnál.
- Micsoda hős!- Kiáltott fel elérzékenyülést színlelve a hölgy, de lelke mélyén kajánul vigyorgott.
Walternek eszébe jutott, hogy még nem is tudja kedves látogatójának a nevét:
- Egy valamit viszont elfelejtettem megkérdezni. Hogy hívják önt?
-  Ó elfelejtettem bemutatkozni! Az én nevem Nostalgia.

Schuck Róbert