Már hónapok óta nem dördültek el lövések az Ellenség irányából. Egy ideje már ritkultak a támadások, de pár hónapja már egyáltalán sütötték el fegyvereiket. Egy átlagos civil, talán örült volna ennek, de Bogumil igazi veterán volt, többször elő fordult már ilyen, de mindig csak egy nagyobb támadást készített elő. Úgy hogy Bogumil élesítette fegyverét, fejére tette elnyűtt sombreróját, meghúzta lapos üvegét és várta, hogy jöjjön az Ellenség.
Nagy gyakorlata volt már a rohamosztagosok lelövésében, régóta nem számolta hányat küldött a túlvilágra. Eleinte még borzongott, hogy meg kell ölnie valakit, de később rájött, hogy a feléjük közeledő katonák nem valakik, csak valamik. Gépiesen megfogta fegyverét, célzott, és meghúzta a ravaszt. Igazából nem érzett lelkifurdalást. Nem csinált semmit, csak meghúzta a ravaszt. A golyó ölt. Azt lehet felelősségre vonni.
De hiába kémlelte a Holdbéli tájat. Senki se jött. Néha egy-egy ördögszekér szalad át a kietlen vidéken, de az Ellenség sehol se volt. A két lövészárokrendszer közötti senki földjét hatalmas gránát tölcsérek díszítették, minden felé oszló holttestek, eldobált fegyverek és különböző gépek roncsai heverésztek. Semmi élet nem volt, ha ki is sarjadt a fű, pár nap múlva egy gránát biztos kiszakította a földből. Az a sáv maga volt a halál.
Bogumil tisztán emlékezett arra a pillanatra mikor megkapta behívóját. Kellemes napos idő volt, feleségével és gyermekeivel reggelizett békésen. A gyermekek hangosan szürcsölték a narancslevet, míg ő unott arccal pirítóst kent magának. Ezt a már-már idilli képet váratlan kopogás zavarta meg. Bogumil felkelt az asztaltól. Üzenet jött a hadseregtől. Még ki se bontotta levelét, de már tudta mi a kötelessége: az Ellenség elpusztítása.
Az egész konfliktus nagyon rég kezdődött. Tarqvinia és a szomszédos Superbia viszonya mindig is rossz volt. Eredetileg a két ország egy volt, de évszázadokkal ezelőtt kettéosztotta egymás között egy vetélkedő testvérpár a nemzetet, ezzel több száz éves ellenségeskedést megalapozva.
A háború szaga rég óta a levegőben volt, és mikor egy tarqviniai hivatalnok egy levélben véletlenül kisbetűvel írta le Superbia nevét, akkor a superbiai véderők parancsnoka elérkezettnek látta az időt a támadásra. Mindekét hadsereg vezetése izgatottan várta az első összecsapásokat, hogy teszteljék legújabb játékszereiket. A frontvonal a hadmérnökök és tábornokok homokozójává vált. Minden új fegyver kipróbálása hatalmas öröm volt számukra, versenyt csináltak abból ki tud több Ellenséget elpusztítani. Mások halála vált életcéljukká.
A rádió és az újságok segítségével sikerült a polgári lakosság számára is közvetíteni a Legfőbb Célt. A férfiak tudták, hogy a frontra kell menniük, az asszonyok örömmel sütöttek mérgezett süteményt az Ellenségnek, és a szülők gondolkodás nélkül küldték gyerekeiket dolgozni a lőszergyárba.
Bogumil a levél elolvasása után elbúcsúzott családjától, és pár nap múlva már a front felé tartott társaival szamárháton. A perzselő nap már az oda utat kellemetlenné tette. Az út mellet minden fára, minden oszlopra, minden póznára az Ellenség elpusztítására buzdító plakátokat ragasztottak, minden faluba ahova betértek ujjongva fogadták őket a helyiek.
De ahogy közeledték a frontvonalhoz, a lelkesedés alább hagyni látszott. A határ közelében élők már csak megvetően rájuk pillantottak. Egy napnyi járásra voltak a fronttól, mikor egy éjszakára meg akartak szállni egy faluban, de a lakosság annyira ellenséges volt, hogy már majdnem erőszakot kellet alkalmazniuk a katonáknak. Bogumil és egy, a ranglétrán felette álló tiszt egy magányos öregasszony kunyhójába kvártélyozott be, vacsoránál együtt ültek szótlanul az asztalnál, míg végül a tiszt megtörte a csendet:
- Hölgyem, rendkívül finom ez a leves.
- Köszönöm. A legfinomabb homokból és kőből készítettem direkt a maguk tiszteletére. – mondta az asszony minden érzelem nélkül.
- Ez a gesztus igazán kedves öntől, de úgy vettem észre a falu lakosságának túlnyomó része nem viselkedik barátságosan a katonákkal.
- Meg lehet. – felelete kurtán a nő.
- Meg lehet?
- Meg.
- De miért?
Az asszony pár másodpercig némán a tisztre meredt, majd kitört, mint egy vulkán:
- Miért?! Hogy hogy miért?! A határ túl oldalán a testvéreink laknak! Maguk a Testvéreinket mennek megölni! Ráadásul semmi okuk rá!
- Hogy ne lenne okunk, hiszen ők az Ellenségeink!
- Ők a testvéreink, nem az ellenségeink!
- Hogy lennének már azok! Hiszen megtámadtak minket! Orvul barátot játszottak, majd egy váratlan pillanatban hátba döftek minket! Magának ez jelenti a testvériséget?!
- Ők nem tehetnek erről, a tábornokaink a bűnösek!
- Áruló!
- Testvérgyilkos!
A tiszt elővette tőrjét és az asszony gyomrába mélyesztette, és ott jól megforgatta. A nő nyögött még párat majd a földre esett, vérét mohón itta a kiszáradt föld.
- Látja Bogumil, vigyázni kell mindenkivel! Az Ellenség mindenhol ott lapul, bár honnan, bármelyik pillanatban támadhat. Soha sem vagyunk biztonságban.
Reggel Bogumil kinyitotta az ajtót és kinézett az utcára. Nagyon meglepődött. A tegnap még száraz főutca közepén, ma kis patak csordogált, ezt a patakot sok kis ér táplálta, mindegyik ér egy ajtó alól jött. Bogumil maga alá nézett, és látta, hogy az ér vöröslik. A tegnap megölt áruló vére táplálta. Mindegyik kis eret egy-egy áruló vére táplálta.
Ettől a pillanattól kezdve már nem bízott senkiben sem, mindenkivel szemben gyanakvóan viselkedett. Később több társát is feljelentette a katonai rendőrségen, mert úgy gondolta árulók. Ezeket az árulónak vélt személyeket mind kivégezték, bírósági eljárás nélkül. Így lelte halálát a tiszt is.
A falut nem sokára elhagyták és tovább indultak, út közben egyre több másik osztaggal találkoztak. Az ország minden szegletéből tömegesen özönlöttek a harcképes férfiak, egyesek már azt gondolták, hogy nem is maradt otthon férfi. Hát persze, az igazi férfinak a csatában a helye.
Délutánra megérkeztek a frontra. Bogumil teljesen elképedt, még soha sem látott ilyet. A dombról, ahonnan letekintett be lehetett látni az egész csatamezőt. Mint két oldalon hatalmas lövészárok rendszer építettek ki, ezek az árkok csak úgy ontották magukból a töménytelen mennyiségű emberanyagot, leginkább a bolyból kihömpölygő hangyákra hasonlítottak, nem egyes személyek voltak a katonák, hanem egy hatalmas gépezet jelentéktelen alkatrészei.
A rohamra induló katonák jelentős része el se érte az ellenséges vonalakat, többségükkel a puskákból és ágyukból szüntelenül ömlő lövedék zápor végzett. Akiknek még is sikerült elérni az Ellenség lövészárkát, az rendszerint fenn akadt a szöges dróton és ott lelte halálát. Naponta több ezer fiatal férfi lelte halálát a csatamezőn, de szerencsére mindig érkezett utánpótlás. Az új fegyvereket volt min tesztelni.
Ahogy közeledtek a lövészárokhoz, úgy a csatazaj egyre fülsüketítőbbé vált, az ágyú dörrenés, a puskák ropogása, és a sebesültek jajgatása minden más hangot lenyomott. Néhol zenével próbálták a harci kedvet javítani, de a gramofonokból felcsendülő kissé recsegő vidám dallamokat szinte teljesen elnyomta a fegyverek muzsikája.
Mindenhova az Ellenség elpusztítására felszólító plakátokat helyeztek, fiatal propagandista lányok futkorásztak, és a Legfőbb Cél teljesítésére bíztatták a harcosokat.
Az új harcosokat elosztották a védelmi rendszer teljes területén, Bogumil egy jobban védett, ez által viszonylag békésnek mondható körzetbe került. Körül nézett. Az árok meglehetősen tágas és iszonyatosan mocskos volt. Sár, vér, ürülék és vizelet erősen illatozó elegye csordogált a földön, néhol sebesültek, illetve holtak feküdtek, a szanitécek nem bírták tartani a tempót, hiába végezték lelkesen az amputálásokat, a várakozó sérültek száma egyre csak nőtt és nőtt.
Az új harcos elszörnyedt a körülmények láttán, de akkor eszébe jutott a Legfőbb Cél, a nagyobb jó, amiért harcolni fog, és pillanatok alatt legyűrte undorát. Büszkeség és lelkesedés öntötte el szívét.
Családjával levelek útján tartotta a kapcsolatot, minden héten írt feleségének és gyermekeinek, megtudta, hogy az otthoniak közül is sokan bevonultak, felesége rendíthetetlenül vezette a háztartást, legidősebb lánya ápolónőnek jelentkezett, kisebb gyermekei pedig akár napi tizenkét órát is dolgoztak a lőszergyárban. Igazán büszke volt családjára.
Felkelt a Nap. Megfújták a kürtöket, a hangosbemondó az Ellenség elpusztítására bíztatta a katonákat. Megkezdődött Bogumil első igazi napja a fronton. Felhúzta csízmáját, feltápászkodott és jól fejébe húzta sombreróját. Ekkor érte az első találat. A lövedék szellőzőnyílást vágott kalapjára, ijedtségében azonnal lebukott.
Társaival együtt elfogyasztotta reggelijét majd kihajoltak az árok szélére és várták az ellenséges rohamot. Az égen keselyűk szálltak, a mezőt lőpor-köd borította. A látóhatáron hamarosan megjelentek az Ellenség csapatai. A rájuk váró harcosok lelkesen kezdték irtani őket. Versenyeztek, hogy ki tud többet megölni, minden halálos találatnak őszintén örültek, érezték, hogy egyre közelebb kerülnek a Legfőbb Célhoz.
Kora délutánra elcsendesedtek a fegyverek és elérkezett az ebédidő. A katonák lelkesen vonultak az étkezősátorba gazdag fűlevesükért. Régen ettek már ilyen finom fűlevest. Az étkezés befejeztével visszamentek harcolni.
Most ők támadták. A rohamosztagosok az ellenség felé futottak, az ágyúk pedig hátulról támogatták őket. A védőművekben maradók pedig várták visszaérkezésüket. Mindhiába. Egyetlen rohamosztagos sem ment vissza. Eleinte reménykedtek, hogy elfoglalták az ellenség állásait, és azokat védik, de mikor a köd eloszlott, meg látták, hogy összes bajtársuk holtan fekszik a földön.
- Mindennek ára van. Egy nagyobb jóért haltak meg. – gondolták magukban.
Estére elnémultak a fegyverek. A katonák száraz kenyeret majszoltak, és gyertyafénynél propaganda könyveket olvastak.
Így telt majdnem mindennap. Néha az eső vagy a homokvihar megnehezítette a katonák dolgát, de rendíthetetlenül pusztították az Ellenséget. A hadmérnökök szinte mindenhéten ki próbáltak egy új fegyvert: sorozatlövő puskákat, időzített bombával felszerelt vakondokat, hatalmas tűzokádó kerekeket és egyéb őrült találmányokat teszteltek. Minél több ellenséges katonát pusztítottak el annál nagyobb volt az öröm.
Az első hónapokban rendületlenül pótolta az emberanyagot mindkét oldal, de az idő előrehaladtával a harcoló felek úgy tűnt kezdenek fogyatkozni. Az utánpótlás egyre lassabb lett, és egyre kevesebb katona érkezett a frontra, ráadásul a katonaság egyre fiatalabbakat sorozott be. Gyermekek ezrei játszottak puskákkal a harcmezőn.
Bogumil szerencsésnek mondhatta magát, soha se küldték rohamra. Szinte mindenféle géphez és állathoz értett ezért felettesei nem akarták feláldozni egy esetlegesen sikertelen roham kedvéért. Igaz, még egyetlen tartós sikert hozó roham se volt.
Pusztult az Ellenség, de pusztult a másik oldal is.
Bogumil mellől csak úgy hullottak az emberek, a lövészárok egyre kietlenebbé vált. Soha se volt barátságos, de néha a katonák éneklése, a gramofonok zenéje, és az újoncok érkezése lelkesedéssel töltötte el a harcosokat, ezekben a pillanatokban elhitték, hogy megnyerhetik a háborút.
Majd a háború harmadik évében eljött az Utolsó Támadás ideje. Maroknyi sorkatona egy tiszt vezetésével rohamot indított. Bogumilnak meghagyták, hogy maradjon a védőművekben, arra az esetre, hogy ha jön az utánpótlás legyen aki beossza őket a megfelelő állásokba.
Az Utolsó Támadás végre hajtói soha se tértek vissza. Újoncok se jöttek. Bogumil egyedül maradt. Ekkor kezdett el strigulákat vésni az egyik lőszeres ládába.
Az Utolsó Harcos eleinte próbálta fenn tartani a régi rendet, rendszeres étkezésekkel és rohamokkal. Az első magányos napja hasonlóan telt, mint az elmúlt két és fél év napjai. Reggel felkelt, evett pár falatot, majd kihajolt az árokból, és lőtt. Lőtt. Csak úgy. Ellenséget nem látott, semmi mozgás nem volt a csatamezőn, de harcolni mindenképp kellett. Úgy hogy szorgalmasan szórta a lövedékeket, úgy is volt bőven. Egy egész hadseregnek elég lett volna.
Mikor megunta a lövöldözést bement az étkező sátorba. Kinyitott magának egy konzervet és leült ebédelni. A sátor kongott az ürességtől. Az egykor csörömpöléstől, üvöltözéstől, böfögéstől, csámcsogástól és szörcsögéstől hangos helység néma, üres, végtelen csarnokká változott. A hatalmas tér szinte beszippantotta Bogumilt, szinte elveszett ebben az élettelen csarnokban. Nem olyan volt, mint mikor otthon egyedül ebédelt a konyhában, mert későn ért haza, ez egy teljesen más érzés volt. Evés közben folyamatosan kapdosta fejét, hangokat hallott mindenhonnan. Hangokat hallott, mert hallani akarta bajtársak keltette zajokat, az újoncok trappolását. Rettegett attól, hogy az ellenség előbb ér oda, mint az utánpótlás. Idegesen fordult egyre csak hátra, hátha jön az ellenség, közben pedig reménykedett, hogy megérkezik az utánpótlás.
- Nem, nem! Innen el kell mennem! Ebben a sátorban nincs menedék, nem tudok hova bújni, nem tudok honnan tüzelni, tökéletes célpont vagyok itt! Innen mennem kell, egyedül vagyok, nem véd meg senki a rohamosztagosoktól… Lehet, hogy már jönnek is! – Gondolta magában, felpattant az asztaltól és kirohant az árokba, gyorsan megtöltötte puskáját és várt. De hiába. Se rohamosztagosok, se utánpótlás. Lassan megnyugodott. Eleresztett pár sorozatot, majd mikor alkonyodott meghúzta laposüvegét és lassan álomra szenderült.
Az ezt követő napokban már nem ebédelt a sátorban. Gyorsan elrohant egy kis ételért, majd vissza az árokba. Kezdte egyre inkább magányosnak érezni magát, ezért a második hét közepén úgy döntött, kis sétát tesz, hátha az segít ezen. Kikászálódott megszokott helyéről és elindult. Felkaptatott egy kis dombocskára. Talán épp egy sírbuckára. Innen nézett körbe:
Mindenhol árkok voltak, de senki se rohangált fel-alá bennük, mintha csak szennyvíz csatornák lettek volna. A különböző sátrak mind üresen álltak. A korábban élénk, hangos vidék, világvége utáni csendbe burkolózott. Itt minden arra rendeltetett, hogy emberek használják, emberek éljeneke, dolgozzanak benne, de nem voltak emberek. Az emberi faj kipusztult, elpusztította magát, nem csak az Ellenséget. Mindenkit. És hamarosan az árkok, az ütegek, a sátrak mind az enyészeté lesznek, lassan minden szétmállik, és semmi jele se marad a hajdan élt főemlősöknek. Bogumil meg rémült. Rettegett attól, hogy csak ő maradt, rettegett a magánytól, az egyedül léttől, és szörnyű halálfélelem fogta el. Mi lesz, ha meghal? Vége az emberiségnek? Vagy már vége? Az volt a sorsa, hogy lássa a pusztulást? Riadtan visszafutott helyére, lehúzta a maradék párlatot, ami a laposüvegében volt és igyekezett elaludni, de még órákon át forgolódott álmatlanul. Ezután, már nem mert elhagyni a helyét.
Bogumilt már közel két hónapja gyötörte a szörnyű magány mikor egy reggel egy kis macska botorkált búvóhelyére. Az Utolsó Harcos hihetetlenül örült ennek. Korábban gyűlölte a macskákat, de ez nem egy macska volt. Ez a Remény volt.
- Gyere, gyere ide! – hívogatta magához az állatot és egy kis vagdalt hússal kínálta. A macska elfogadta és gazdájává fogadta. Bogumil minden idejét a macskával töltötte, játszott vele, simogatta, babusgatta, együtt aludt vele. Ez a kis állat volt a társa napokon át, de egyszer a elkóborolt Bogumil mellől, oda ment egy régebben eldobott, de még fel nem robbant gránáthoz, kicsit megpiszkálta, de balszerencséjére a gránát felrobbant és leszakította kis fejét. Gazdáját ez mélységesen megrázta, utolsó társát is elveszítette. Álomba sírta magát.
Hosszú idő telt el teljesen eseménytelenül. Hónapok óta nem dördültek el lövések az ellenség irányából. Sőt, semelyik irányból. Csendes volt a harcmező, nem csilingelt puskacső.
Egyik nap meglátta, hogy valami mozog az ellenséges lövészárokban. Kíváncsiság fogta el. Nem akarta meghúzni a ravaszt.
- Végre egy ember! Nem vagyok egyedül! – gondolta magában. Eufória lett úrrá rajta. Vállára tette fegyverét, elhajította sombreróját, és kimászott az árokból. Lassan előre indult. És ekkor meglátta, hogy a másik ember is hasonlóan cselekszik. Egyre gyorsabban lépdelt. Ekkor a másik is gyorsított. Pár másodpercen belül már futottak egymás felé. Már nagyon közel voltak egymáshoz, mikor Bogumil felismerte az Utolsó Ellenséget. Az irányába futó ember nem más volt, mint testvére, aki a háború kitörése előtt költözött a másik országban. Bogumil szívét hihetetlen öröm töltötte el, sírva fakadt és teljes sebességgel testvére felé rohant, hogy újra átölelhesse őt.
De testvére nem felejtette el kötelességét. Megállt, válláról leakasztotta fegyverét, és meghúzta a ravaszt. Az Ellenséget elpusztította.
Schuck Róbert
